Bruce Westley és Malcolm S. Jr. MacLean 1957-ben fejlesztette ki tömegkommunikációs modelljét. Ők vezették be a kommunikátor fogalmát, ami náluk nem az újságírót jelenti, hanem azt a személyt, aki az újságírók felé érdekeket közvetít. Tehát ők a kommunikátorokat, mint az intézmények képviselőit fogták föl (kormány szóvivők, politikai szóvivők…). A kommunikátor célja minden esetben az, hogy úgy befolyásolja a médiát, ahogyan az a számára legkedvezőbb kimenetelt hozza.

A következő fontos személy a modellben a kapuőr szerepét tölti be. Ők továbbítják a felbukkanó különböző társadalmi tényezőket, jelenségeket a közönség igényei szerint. A kapuőrök elsősorban a média szervezetén kívüli kommunikátorok hozzájuk direktben eljuttatott anyagai közül válogatnak, oly módon, hogy azt mindig szem előtt tartják, hogy ők a közönség megbízottjai. Ezen kívül ők maguk is szelektálnak a külvilág eseményei közül, de az előbb említett forrás az elsődleges.

A kapuőri funkción kívül kiemelik a szóvivő fontos szerepét is.

Az egész modell Newcomb tömegkommunikációs modelljén alapszik, ugyanis azt az elvet veszi alapul, hogy a mai modern társadalomban a befogadó igénye az információra egyre nagyobb, míg a tájékoztatás eszközei korlátozottak, és így nem tudják kielégíteni a megnövekedett információigényt. A tömegmédia az egyetlen elérhető eszköz, ami alkalmas e cél elérésére. A modell szerint a befogadó a tömegmédiától függ, tehát annak befolyása alatt áll.

Az ábra alapján „A” a kommunikátort jelképezi, „B” a befogadót jelenti, „C” pedig egy olyan új elem, amely a szerkesztői-kommunikációs funkciót szimbolizálja.

• A kommunikációs folyamat során „A” tölti be a támogató szerepkört, célja elérése érdekében direkt vagy indirekt módon próbálja befolyásolni a környezetét. Ez ehet például egy vállalat PR-osa, egy politikai párt vagy egy civil szervezet szóvivője.

• „C” gyakorlatilag maga a kommunikációs csatorna. Számára nem hangsúlyos az előbb említett elérendő cél, ő csak eljuttatja a közönséghez az információt, melyet igyekszik valamilyen érdekes, figyelemfelkeltő köntösbe öltöztetni. Ez leggyakrabban az újságírók feladata.
• „B” szerepe pedig egy viselkedési szerep, ami alatt egyszerűen a közönség természetes reakcióját kell érteni. Ez azonban az egyik fő szervezőeleme modellünknek.

A kommunikátor hatalma az információ birtoklásából fakad, valamint abból, hogy folyamatosan próbálja befolyásolni a kapuőrt, akinek azonban előnye, hogy a közönség igényeinek és érdeklődésének tükrében szelektálhat. A modell újdonsága a korábbiakhoz képest, hogy itt már megjelenik a visszacsatolás funkciója, melyet a kapuőr a kommunikátornak vagy a befogadó a kapuőrnek továbbít.

A modell további érdekessége, hogy nem azt tűzte ki alapvető céljául, hogy minél több információt minél hatékonyabban továbbítson, hanem hogy a befogadó – a közönség – elégedett legyen, hogy érdekesnek találja azt, amit hall vagy olvas. Ezt a törekvést erősíti a kapuőr, vagyis szerkesztői-kommunikációs szerep is. Ez a funkció arra épít, hogy számításba veszi, vajon mi az, ami a leginkább foglalkoztatja a befogadót.

Ezek fényében Westley és MacLean úgy véli, hogy a tömegkommunikáció önszabályozó folyamat, a kapuőr szelekcióját ugyanis a közönség általi ismert reakciók határozzák meg. Ez a folyamat tehát nem lineáris, mivel erősen függ a közönség visszacsatolásaitól.

A modell könnyebb és alaposabb megértéséhez megpróbáljuk konkrét példákon keresztül szemléltetni, hogy mi is az elmélet lényege. A legkézenfekvőbb példa egy politikai hírekkel kapcsolatos újságcikk. A kommunikátor, tehát „A” ebben az esetben az adott párt szóvivője, aki úgy próbálja befolyásolni a médiát, hogy számára kedvező eredmény szülessen például a választásokon vagy egy népszavazáson. Így tulajdonképpen egy olyan üzenetet próbál a kapuőrök felé továbbítani, amely valószínűleg vagy az adott párt tevékenységének pozitívumait, vagy az ellenzéki oldal tevékenységének negatív oldalát erősíti vagy emeli ki. Az adott témában a cikket megíró újságíró vagy szerkesztő látja el a kapuőr, vagyis „C” szerepét. Hozzájut a kommunikátoroktól az információhoz, majd szelektál. Az ő feladata, hogy a közönség igényeit felmérje, és aszerint alakítsa érdekessé a megírandó újságcikket. Valószínű, hogy például egy költségvetés vagy adóreformmal kapcsolatos cikk helyett inkább egy könnyebben emészthető, figyelmet felkeltő témában fog cikket írni – mert bár a kommunikátor számára az előbbiek is ugyanolyan fontosak lehetnek, a kapuőr az olvasók igényeit veszi figyelembe. A közönség, „B”, pedig direkt vagy indirekt visszajelzéseket adhat: direkt visszajelzés lehet például egy komment internetes fórumokon keresztül, indirekt módon pedig az is visszajelzésként értékelhető, hogy mekkora példányszámban fogy az adott lapból az újságárusoknál.
Egy másik példaként nézzünk egy orvosi szaklapot. A kommunikátor ebben az esetben egy orvos, aki például egy újfajta vírus szövődményeire kívánja felhívni az olvasók figyelmét, mellyel a célja a komolyabb megbetegedések megelőzése. Mivel egy komoly szakértelmet igénylő területről van szó, előfordulhat, hogy a kapuőr itt nem egy újságíró, hanem lehet akár maga az orvos is – de ugyanúgy meg kell felelnie a kapuőr feladatának: érdekessé tenni a témát a közönségnek. A közönség itt egy szűkebb réteg, mint egy napilapnál, így nagyobb eséllyel jut el a kommunikátorhoz is a visszacsatolás (akár egy olvasói levél formájában).

A kommunikáció rengeteg különböző módon megközelíthető, értelmezhető. Az emberi kommunikációra  a Palo Altoi kommunikációkutató iskola szerint két dolog jellemző: az első, hogy a kommunikáció az emberi élet szükségszerű velejárója. Mit is jelent ez a gyakorlatban? Bármit teszünk, annak kommunikációs jelentősége lesz a többi ember számára, nem tudunk nem kommunikálni.  A másik az, hogy a kommunikációnak mindig két szintje van: egy tartami és egy viszony meghatározó. A tartalmi szint jelenti azt, amiről ténylegesen kommunikálunk, míg a viszony meghatározó szint a kommunikáló felek egymáshoz való viszonyát fejezi ki.

Charles Bergner  elmélete szerint a két ember közötti kommunikációnak 8 szintje lehet, melyek a megismerkedéstől számítva egyre inkább elmélyülnek, ezt nevezi a szakirodalom a bizonytalanságcsökkentés elméletének. A szintek a következők:

1. Verbális kommunikáció, melynek gyakorisága csökkenti a kezdeti bizonytalanságot, a komfortérzet nő.
2. Nonverbális közvetlenség
3. Információkeresés
4. Önfeltárás
5. Kölcsönösség a kitárulkozásban fordított arányban van a bizonytalanság nagyságával.
6. Hasonlóság a kommunikáló felek között.
7. Szimpátia, mely csökkenő bizonytalanságnál erősödik.
8. Közös ismeretségi kör

Petty és Cacioppo elaborációs modellje ehhez képest a két változó közötti kapcsolat további kontrollváltozók bevezetése útján történő megértésének módszere. Ez a két változó az értelem és az érzelem. Az elmélet egyes pontokon támaszkodik Arisztotelész máig érvényes meggyőzésről szóló alapvetésére, mely szerint a befogadó beállítottsága és a benne lezajló kognitív folyamatok döntik el, hogy a logikus érvelés iránt mennyire lesz fogékony. Az elaboráció szó az információfeldolgozás mélységére utal.

A meggyőzés kognitív megközelítésének lényege, hogy a befogadó a meggyőzés folyamatának aktív résztvevője, továbbá, hogy mekkora flexibilitást mutat. Tehát a meggyőzés azon múlik, hogy miképpen „vesszük” az adást. Ez természetesen nagymértékben függ az egyéntől, a helyzettől, a vonzerőtől. Kifejezhetjük úgy is, hogy csak azt vagyunk képesek észlelni, aminek észlelését sémáink lehetővé tesznek. Petty és Cacioppo elaborációs valószínűségi modellje (EVM) egy olyan kognitív modell, amely egyesíteni próbálja a különböző elméletek tanulságait.

Az „elaboráció” azt jelenti, hogy a hallgató gondosan mérlegeli a meggyőzésre irányuló kommunikációban a releváns érveket, miközben az ún. „kerülőút” lehetőséget kínál egy üzenet értékelésének meggyorsítására, egy sor jelzésre hagyatkozva. Az elméletben fontos tényező az elaborációs motiváció. Mivel a hatásos meggyőzés és a racionális meggyőzés kategóriája gyakran nem esik egybe, célszerű  tanulmányozni a hétköznapi érvelések alapvető  eszközeit és leggyakoribb hibáit. Tudjuk, hogy a vitákban legtöbbször kevés az idő  az érvek fontosságának, relevanciájának az átgondolására. Ráadásul a mindennapi meggyőzések jelentős hányada informális érvelés, vagyis formája alapján nem helyes érvelés. Így aztán a néhány száz szakmai sémát ismerő  „haladó” is aligha tudja magát kifejezni kizárólag szakmai sémái segítségével: szakmai sémái állandóan keverednek a hétköznapiakkal. Csak magasabb szinten, a szakma alapjait lényegében már elsajátító szakértő  esetében válnak külön a szakmai és a hétköznapi sémák. Megjegyzendő, a szakmai látásmód kialakításához a hétköznapi gondolkodást biztosan meg kell bolygatni. Természetesen azt is látjuk, hogy a sémás feldolgozás veszélye az észlelés torzulása.

Ezek alapján, amennyiben a meggyőzés alapjának értelmet vesszük, akkor a modell főútvonalon zajló meggyőzésről beszél, amely magában foglalja az üzenet elaborációját. A jelentős kognitív erőfeszítést igénylő folyamat során mérlegeljük a hallott gondolatokat, észérveket, szisztematikusan átgondoljuk az egyes logikai lépések érvényességét.

Másik esetben, mikor a meggyőzés alapja az érzelem, az üzenet elfogadása vagy elutasítása nagyon gyorsan megtörténik, az alapos kognitív munka elmarad. A kérdés vizsgálata helyett jelzésekre, megérzéseinkre bízzuk döntésünket. Kerülőútra vihet a beszélő tekintélye, még akkor is, ha azt nem hangsúlyozza. Jó példa erre, ha egy magas beosztású, komoly, köztiszteletben álló emberrel kezdünk el beszélni, és automatikusan jobban adunk a szavára, míg teljesen már benyomást kelt bennünk, ha egy rosszul öltözött, alkoholszagú idegen szólít meg az utcán.

Egyes témák esetén mások reakciója szintén terelhet minket a kerülőút felé. Lényeges tényező a motiváció mértéke (lényegtelennek tartott témában könnyebben hagyjuk magunkat meggyőzni) illetve az elaborációhoz szükséges képességek és előismeretek megléte vagy hiánya.

Az elaboráció valószínűségi modellje szerint az érzelmi alapú kerülőutaknak hat féle alapja lehet. Ezek a jelzések Cialdini teóriája alapján a befogadóból többnyire programozott válaszokat váltanak ki. Griffin példái jól kifejezik, hogy a kerülőút utalhat…

1. Viszonzásra: „Tartozol nekem!”
2. Látszólagos társadalmi bizonyítékra: „Ez az élet rendje!”
3. Következetességre: „Ezt így szoktuk”
4. Vonzalomra (a meggyőzést a kapcsolatra próbálja alapozni a meggyőző fél): „Ha egy kicsit is tisztelsz, ezt el kell hinned nekem”
5. Tekintélyelvre: „Főosztályvezetőként ezt nyugodtan mondhatom neked”
6. Helyzet ritkaságára, a soha vissza nem térő alkalom hangsúlyozására: „Több ilyen lehetőség nem lesz …”

Napjainkban rengeteg kutatás folyik abban a témában is, hogy vajon az olyan befolyásoló tényezők, mint a forrás hitelessége, az üzenet észlelt hossza, a forrás vonzósága, az érvek erőssége, a személyes bevonódás és az ellenérvek megjelenése mellett az is fontos szerepet játszik-e a meggyőzésben, hogy férfi vagy nő a meggyőző fél.

Egy dolog biztos: a racionális döntés meghozatala nagyon nehéz folyamat, az emberek minimális szinten az esetek túlnyomó többségében érzelmileg is bevonódnak döntéseikbe.

Források:

• Komenczi Bertalan (2009): Információ ember és társadalom, Gondolat Könyvkiadó, Budapest
• Wacha Imre (2011): Nem csak szóból ért az ember - A nonverbális kommunikáció eszköztára, TINTA Könyvkiadó, Budapest 
• Haász Sándor (2007): Összefoglaló - Charles Berger: A bizonytalanságcsökkentés elmélete, letöltés helye: http://communicatio.hu/doktoriprogramok/kommunikacio/belso/bevhumankomm/20071/bergerchhaaszs.htm
• Victor Yocco (2014): Persuasion: Applying the Elaboration Likelihood Model to Design, letöltés helye: http://alistapart.com/article/persuasion-applying-the-elaboration-likelihood-model-to-design

Eric Berne Emberi játszmák (1964) című könyve a szociális tranzakciókat teljesen új perspektívába helyezi az olvasója számára. Könnyű olvashatósága, laikusok számára is érezhető relevanciája és tudományos precizitása évtizedek óta tartja fenn a szakmai könyvesboltok polcain.

Posztunkban a könyv gondolatmenetét fogjuk számotokra röviden és érthetően megfogalmazni – saját ábráinkkal kiegészítve.

Berne munkájában az emberek közötti interakciók legvégsőbb céljának a lehető legnagyobb intimitás elérését jelöli meg – azonban megállapítja, hogy az emberek nem minden szituációban szeretnék elérni ezt, illetve úgy véli, hogy sokszor nincs is lehetőségük erre. Éppen ezért a beszélgetések, tranzakciók a „jó” formától eltérő változatokban jönnek létre: ezeket ő játszmáknak és rituáléknak hívja – míg az egyértelmű kimenetelű tranzakciókat pedig eljárásnak.

Az emberek kommunikációjának megfigyelése közben Berne arra lett figyelmes, hogy a kísérleti alanyainak kérdései és válaszai három főbb énállapot között váltakoznak. Egy énállapot leginkább pszichológiailag összefüggő verbális és non-verbális viselkedési minták összességeként fogható fel. Az absztrakt definíció feloldásaképp elmondható, hogy három főbb énállapotban lehetnek az emberek az interakcióik során: a szülői énállapotban, amely a szüleik viselkedését mintázza, a felnőtt énállapotában, amely a valóság teljesen objektív értékelésével foglalkozik, vagy gyermeki énállapotban, amely a gyermekkorukból származó ösztönös reakciókat és vágyakat foglalják magukban.

Fontos kiemelni, hogy egyik énállapot felmerülése vagy dominanciája sem feltétlenül jelent rosszat. A gyermeki énállapot dominanciája esetén például sokkal őszintébbek vagy kreatívabbak lehetnek az emberek, mint egy túl domináns szülői én esetén. Hasonlóan érdekes, hogy a gyermeki énállapotot indirekt módon folyamatosan kontroll alatt tartja a szülői én – még akkor is, ha nem is abba a pozícióba helyezte magát az egyén.

Az énállapotok közötti kommunikációnak lehetnek egymást kiegészítő, harmonikus; megszakító; vagy duplex módjai.

Egymást kiegészítő például a felnőtt-felnőtt, gyermek-gyermek, vagy felnőtt-gyermek/gyermek-gyermek kommunikáció. Ezek természetesnek hatnak, és a beszélők kényelmesen tudják folytatni bennük az interakciókat.

Az egymást megszakító kommunikációban az ábrán is látható módon keresztezi egymást két-két énállapot kommunikációja – ez a konkrét beszélgetésben is kellemetlenséget okozhat: ilyen például, amikor valaki már sokadszorra kérdezi meg a barátját, hogy mikor indul el velük a busz – de a barát az utolsó alkalommal már mérgesen rávágja: „Kérdezz meg mást, engem aztán nem érdekel a dolog!”. Az utolsó reakció a szülői én, amint a türelmetlen gyermeki énre reagál.

Mikor jönnek létre játékok? Leginkább akkor, ha az énállapotok között egy rejtett kommunikációs kapcsolat jön létre – így a játékok a szemlélődők számára egyszerű, egymást kiegészítő tranzakcióknak tűnhetnek, viszont a beszélgetés legalább egy felének számára többet jelentenek.
Például ha megkérdez valaki egy lányt: „Feljössz hozzám megnézni a …-gyűjteményem?”, akkor feltehető, hogy nem a tárgyak puszta bemutatásáért haladnak tovább a kérdező lakása felé (felnőtt szintje, adatközlés), hanem az intimitás egy másik szintjére lépnek (gyermeki szint) – ezt pedig pontosan a játék segítségével érték el.

Hogyan nézhet ki egy játék a mindennapjainkban?

A gyakorlatban felmerült játszmák egyike Berne szerint a 'Most rajtacsíptelek, te gazember!' című tézis, amelyre példaként a következő szituációt vázolja fel.

Fehér fürdőszoba-berendezés szerelés céljából tárgyal egy szakemberrel. A szerelővel együtt előzetesen részletesen átbeszélik a költségvetést, majd megállapodnak az árban és Fehér egyértelműen  kikötöti, hogy nem léphetnek fel extra költségek. A munka befejeztével azonban egy előre nem látott szelep miatt négy dollárral több jelenik meg az egyébként négyszáz dolláros számlán, mint az eredeti tervben. Bár a többletköltség nagyságrendileg nem tűnik jelentősnek, és ésszerű lenne kompromisszumot kötni, Fehér dühősen követeli a szerelőtöl a külön kiadás összegének visszavonását. A szakember azonban szintén nem hajlandó engedni. Fehér hosszú levelet ír hozzá, amelyben tisztességét és morálját kérdőjelezi meg. Továbbra is kiáll amellett, hogy addig nem fizet, amíg a szerelő vissza nem vonja a külön felszámított tételt. A szerelő végül enged a követelésnek.

Objektíven vizsgálva egy üzleti vita bontakozott ki egy adott pénzösszegről, felnőtt érvel felnőtt ellen. Azonban mindkét szereplő részéről játszma folyt: a szerelő kezdeményezte a provokálást a számla benyújtásával, és mivel előzőleg szavát adta Fehérnek, ő került alárendelt szerepbe. Ezáltal Fehér jogosnak érezte a felháborodást. Kihasználta kedvező pozicióját, hogy partnerével éreztesse annak kiszolgáltatott helyzetét, és gyermekkora óta felgyülemlett feszültségét tölthesse ki rajta. A játszma célja és belső pszichológiai előnye Fehér számára tehát saját érzelmeinek, dühének igazolása, külső pszichológiai előnye pedig a saját fogyatékosságaival való szembenézés elkerülése.

Pszichológiai szinten Szülő szólt Felnőtthöz: "Figyeltelek, abban a reményben, hogy hibázol." Gyermek: "Ezúttal rajtacsíptél."

Szülő: "Igen, és most majd megmutatom neked, hogy milyen az, amikor nagyon dühös vagyok."

Ez esetben tehát a Szülő- gyermek kommunikáció valósul meg. Az ügyfél dominanciáját demonstrálja azáltal, hogy rajtakapja a szerelőt az egyezmény megszegésén, és dühösen reagál.

Források:

Berne, E. (1967). Games people play: The psychology of human relationships(Vol. 2791). Penguin UK.
Ismeretlen szerző. (n.a.) "Eric Berne: Emberi játszmák - II. rész játszmatár" [online] elérhető:http://vitaminbank.hu/eric-berne-emberi-jatszmak-ii-resz-jatszmatar.php elérve: 2016.02.20
Minden rajz a saját munkánk eredménye.

A kommunikációt, mint tevékenységet alapvetően magától értetődőnek tartjuk, azonban alaposabb vizsgálata rámutathat néhány érdekes összefüggésre. Ahhoz viszont, hogy beszélni tudjunk róla, értelmeznünk kell, hogy mi is az pontosan. Lasswell 1948-ban úgy fogalmazta meg, hogy a kommunikáció alapvető kérdése(i), hogy "ki, mit mond kinek, milyen csatornán és milyen hatással". Ezt a megközelítést természetesen tovább lehet modellesíteni, így beszélhetünk a kommunikáció különböző felfogásairól is, mint a tranzakciós-, interakciós-, kultivációs, participációs- és rituális felfogások.

A tranzakciós felfogás alapvetően úgy értelmezi a kommunikációt, mint az üzenetátadás, adó és a vevő között, egyéb befolyásoló tényezők részleges jelenlétében. Ennek a felfogásnak a kiindulópontja a Shannon-Weaver Matematikai modellje (1949), mely egy ábrával és irányokkal demonstrálja egy kommunikációs helyzet résztvevőit: A kiindulópont az információ forrása, melyből valamilyen formában (kódolva) eljut a kommunikáció csatornájához, ahol, ha van, akkor az egyéb zavaró, nem szándékos zaj módosít az információn, majd a csatornán keresztül a befogadó sajátosan dekódolja azt.

Az előbbi modellt továbbgondolva Gerbner megalkotott egy saját elképzelést a kommunikációról. Az alapja továbbra is a Shannon-Weaver modell, ellenben ő már kétdimenziós folyamatként tekint rá. Az egyik legérdekesebb elmélet azonban a tranzakciós felfogáson belül kétségkívül Berne játszmák és tranzakcionális analízis elmélete. Ennek az alapja, hogy az egyén rendelkezik inger- és érzelemszükséglettel, mely nélkül képtelen emberi maradni, illetve, hogy rendelkezik elismerés utáni vággyal és struktúraéhséggel. Ezek támasztják alá a társas érintkezések szükségességét is, melyek feszültséget csökkentenek, segítenek fenntartani az egyensúlyt és az ártalmas helyzeteket elkerülni.

Az elmélet továbbá számol azzal, hogy az egyéni viselkedés több szempontból is változik idővel, (magatartás, nézőpont, stb.) de alapvetően Freud gondolatmenetét újragondolva azt állítja, hogy az ember tulajdonképpen három én-állapottal rendelkezik, melyek között a szituációktól függően váltogat. Ez a három én-állapot a "szülői én", "felnőtt-én" és a "gyermeki én". Az elsőt a szülői magatartásminta, a másodikat a tárgyilagosság, a harmadikat pedig a természetesség, lázadás és alkalmazkodás jellemzi. Berne azt állítja, hogy a kommunikációban ez a három én-állapot váltakozik, attól függően, hogy milyen a szituáció és abban az esetben lép fel zavar, ha a két kommunikáló fél nincsen azonos szinten.

Játszmák és tranzakcióanalízis elméletében tovább vizsgálta, hogy milyen én-állapotok jelennek meg az inger és válasz egységének függvényében. A társas érintkezést (tranzakciót) három csoportra különítette el. Egyfelől lehet egyszerű kiegészítő jellegű, lehet egyszerű keresztezett, valamint előfordulhat rejtett, valamilyen szöget bezáró tranzakció is, ebben az esetben viszont az inger és a válasz már két-két üzenetet hordoz.

Berne úgy definiálta a játszmákat, hogy „A játszmák kiegészítő, rejtett tranzakciók folyamatos sorozatai, amelyek pontosan meghatározott, előre látható kimenetel felé haladnak.” Három féle szerepkör váltakozhat a játszmán belül, az áldozat, a megmentő, és a végrehajtó, osztályozásuk pedig többek között az életjátszma, házassági, alvilági, valamint a résztvevő személyek száma szerint lehetséges.

Azzal indul a játszma, hogy kiveti az indító fél a horgot, és az vagy beleakad a másik fél gyenge pontjába, vagy nem lesz belőle játszma. Ezután következik az első fél következő lépése, amikor az átváltás közben a drámaháromszög keretén, tetszőleges oldala mentén elmozdulva szerepváltás történik. A másik fél ekkor bekövetkező szembesülés esetén nem tudja, hogyan történhetett ez meg vele, nem érti, hogy ez hogy történt. A játszma ezen pontján mindkét fél megtalálja a maga nyereségét, kiegyenlíti és összegyűjti az átélt sztrókokat, ezáltal megerősíti életpozícióit.

A kommunikációs elméleteket tovább vizsgálva az inerakciós felfogás további két nagy alakját érdemes még megemlíteni, George Herbert Mead-et és Herbert Blumert. Az irányzat szociológiai és szociálpszichológiai alapokra épül, az interakciókkal középpontban az emberek közötti kapcsolatot vizsgálja. Fontos alapfeltevése a jelentés, a nyelv és a gondolkodás kapcsolatának vizsgálata. Eszerint úgy viszonyul az ember másokhoz, és az őt körülvevő tárgyakhoz, ahogy azokról igazából gondolkozik. A tárgyhoz nem kapcsolódik feltétlenül jelentés, arra a nyelv használata során tehet szert. Ha segít a világ értelmezésében, és meg is tudjuk nevezni, akkor tudunk valamit. Az egyének gondolkodás sémái viszont módosíthatják a szimbólumok értelmezését: képesek lehetünk mások szerepébe bújni, vagy akár másokkal gondaltban beszélgetéseket folytatni egy villámgyors elmélkedés keretében.Itt kell megemlítenünk az énkép kialakulását. Az énkép kialakulásához vezető úton megvizsgáljuk, hogy milyen benyomást keltünk másokban, valamint mások szerepébe behelyezkedve, kívülről nézzük magunkat.

John Austin 1990-ben a ’’ A tetten ért szavak ’’ című könyvében írt a beszédaktus elméletéről, miszerint a nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is egyben. A beszédaktus  sikerességének feltétele, hogy az eljárás kívánalmainak érvényesülnie kell és ebben a hagyományosan elfogadott eljárásban,  meghatározott szavak hangozzanak el, valamint az, hogy helyesen és maradéktalanul végre kell hajtani az eljárást. A beszédnek három aktusát különböztette meg Austin. Az első a lokúciós aktus, ami az elmélet legalapvetőbb szintje, amikor is kiejtjük a mondatot. A második a illokúciós aktus, ezen a szinten a lokúciós aktust használjuk valamilyen célból, ilyen cél lehet egy ígérettevés vagy a tanácsadás. A harmadik a perlokúciós aktus, amiben a kiejtett mondat, valamilyen hatást gyakorol a hallgatóra. A beszédaktusok az elmélet szerint a következő képen osztályozhatók: ítélkezők, végrehajtók, elkötelezők, viselkedők és bemutatók. Azért hogy el tudjuk képzelni az osztályok tartalmát, nézzük meg, mik kerülhetnek a végrehajtók osztályába. Ide az elmélet szerint hatalom gyakorlása során elhangzó mondatok kerülnek.