Közvélemény és politikai kommunikáció

2016. április 16. - MMI Kommunikációs gyakorlat

A közvélemény fogalma gyakran használt, de jelentésében nem pontos és világos kifejezés. Közvélemény alatt bármely nyilvánosság meghatározó részének kollektív nézeteit értjük. A nyilvánosság ezen része a legtöbb esetben, a közvélemény-kutatással mért számszerű többséget jelenti, de az effajta meghatározás figyelmen kívül hagyja azt a nagyon markáns tényt, hogy a vélemény mindig sokféle, dinamikus és változó.

A német politológus és közvélemény-kutató, Elisabeth Noelle-Neumann által kidolgozott és több éven keresztül tesztelt „hallgatás spirálja” (spiral of silence) elmélet főbb feltevései a következők:

A társadalom elszigeteléssel fenyegeti a deviáns egyéneket.
Az egyének szüntelenül megélik az elszigetelődés félelmét.
Az elszigetelődéstől való félelem hatására az egyének mindig megpróbálják felmérni a véleményklímát.
E becslés eredményei hatnak nyilvános viselkedésükre, főként arra, hogy hajlandóak-e véleményüket nyíltan kifejezni.

Az elmélet szerint a társadalom jelentős része a nyilvános kérdések kapcsán próbálja elkerülni az elszigetelődést. Az emberek hajlandóbbak nézeteiket kifejezni és előszeretettel hangoztatják álláspontjukat, amennyiben úgy érzik, hogy véleményük megértésre talál a közvéleményben. Ezzel ellentétben azok, akik nem a domináns nézeteket vallják, a társadalmi elszigetelődéstől tartva inkább elhallgatják vagy megváltoztatják korábban, nyilvánosan hangoztatott véleményüket. Ennek következtében egy spirál alakul ki: az uralkodó nézetek megerősödnek, az ellenvélemények marginalizálódnak. Az elmélet alapvető feltevése, hogy az embereknek fontosabb az, hogy környezetük elfogadja őket, megtartsák társas kapcsolataikat, minthogy felvállalják saját véleményüket.

Noelle-Neumann szerint a média befolyásolja az emberek valóságérzékelését, mivel mindenütt jelen van, egyfolytában információkat zúdít az emberekre és szüntelenül befolyásolja a társadalmi valóságról alkotott nézeteiket.

Raymond Boudon a közvéleménynek négy megközelítési módját különbözteti meg: a közvélemény ekvivalens lehet a közvélemény-kutatások eredményeivel, a politikai kommunikációval, egy szervezettel, illetve a politikai erővel.

Politika nem létezik politikai kommunikáció nélkül. E fogalom pontos meghatározása azonban még a szakértők számára is nehéz. Gianpietro Mazzoleni szerint: „A politikai kommunikáció a politikai rendszer, a média rendszere és az állampolgár-választópolgár által létrehozott közérdekű és politikai tartalmaknak a cseréje és konfrontációja.”

Jaques Gerstlé a politikai kommunikáció három dimenzióját határozza meg:

pragmatikus: politikai kommunikáció a kibocsátó és a befogadó közötti interakció eszköze, olyan változó modalitások szerint, mint például a rábeszélés, a meggyőzés a meghódítás, a tájékoztatás, az irányítás, a tárgyalás, az uralkodás
szimbolikus: a kommunikáció rítusokon és olyan jellegzetes megnyilatkozásokon keresztül zajlik, mint az egyetértés és a konfliktus rítusa
strukturális: a politikai kommunikáció intézményei (parlament és közigazgatás), szervezeti (pártok), mediális (audiovizuális média) és interperszonális csatornákon keresztül megy végbe.”

A politikai kommunikáció jellegzetességei jelentős változáson mentek keresztül, a média fejlődésével párhuzamosan, annak következtében. A fejlődést három korszakra oszthatjuk a használt médiumok alapján:

Az első fejlődési szakasz az 1960-as évekig tartott. Ezt az időszakot a korteskedés, a röpiratozás és a személyes rábeszélés jellemezte. Ebben az időben egyetlen médium, a napilap volt a fő hírforrás. A politikusok ekkor érvelő szerkezetű beszédet alkalmaztak, az üzenet megfogalmazásakor a lényeges dolgok előtérbe kerülésén volt a hangsúly.
A második korszak az 1960-as évektől az 1980-as évekig tartott. A korszakot meghatározta az 1950-es évektől egyre nagyobb népszerűségnek örvendő televízió megjelenése. A politikusok tömören, jelszószerűen kezdték el megfogalmazni üzeneteiket. Még egy jelentős szerepe van ennek a korszaknak: fontossá vált a hírérték. A különféle pártok kampányai módszereiket tekintve […] közeledtek egymáshoz. Ezzel párhuzamosan vagy (éppen emiatt) az első időszakban még jellemző választóközönség pártkötődése csökkent«
A fejlődés harmadik szakasza az 1990-es évektől napjainkig tart. Ennek jellemzője, hogy a politikai műsorok átveszik a televíziós show műsorok elemeit (pl.szórakoztatás, tájékoztatás- infotainment), valamint az internet rohamos fejlődése.

Korábban a politikai kommunikációt csak a szónok személye határozta meg, amely kiegészült az újságíróval. A média és a politika kölcsönösen függ egymástól, de nem az egész politika függ a médiától. A tömegkommunikáció befolyásoló és manipuláló hatása vitathatatlan. Mazzoleni a mediatizációt a média politikában betöltött szerepének növekedéseként határozza meg. Ennek következménye egyrészt a politikai rendszer működésére, valamit az állampolgárok hozzáállására és véleményére gyakorolt hatás. A mediatozáció médiahatásain belül két részterületet különböztetünk meg: spektakularizációt és fregmentációt.Mára a tényleges üzenet helyett, inkább a mondanivaló átadásának módján van a hangsúly. A médiahatás eredményeként a politikus mondanivalójában frappáns jelszavakat és rövid idézeteket kezd el alkalmazni.

A mediatizáció hatásai:

1) Perszonalizáció: a politika egyre inkább személyek, ezen belül is a politikai vezérek cselekvéseként jelenik meg.

Síkjai: -vezéresedés (leaderalizáció): a vezérben testesül meg a párt, fontosabb a vezér mondandója, mint a párt programja, ma már embert és nem pártot választanak

- popularizálódás: a politikai történések bemutatása egyszerű embereken keresztül: az üzenetek befogadhatóvá tétele mindenki számára politikai elit kiválasztódására gyakorolt hatás

2) Politikai elit kiválasztódása: a média előnyben részesíti azokat, akik jól tudnak vitatkozni, képesek jól érvelni, fogalmazni. A sikeres pártjelöltséghez vagy párt vezetéshez nagy mértékű média profillal is kell rendelkezni.

Források:

Bajomi-Lázár Péter (2005): A politika mediatizálódása és a média politizálódása. Médiakutató, tavasz {online} letöltés ideje: 2016.04.14. http://www.mediakutato.hu/cikk/2005_01_tavasz/03_politika_mediatizalodasa

Dányi Endre (2003): Posztmodern kampánytechnikák és az ellenőrzés válsága. In Sárközi Erika – Schleicher Nóra (szerk.), Kampánykommunikáció. Budapest, Akadémiai Kiadó

Kiss Balázs – Boda Zsolt (2005): Politika az interneten. Budapest, Századvég Kiadó

Mazzoleni, Gianpietro (2002): Politikai kommunikáció. Budapest, Osiris Kiadó

McQuail (2003): A tömegkommunikáció elmélete, Budapest, Osiris Kiadó

aranyblog.hu: http://aranylanyom.blog.hu/2012/10/13/a_politikai_kommunikacio_elmeleterol

http://aranylanyom.blog.hu/2012/10/14/negyedik_hatalom

Készítették: Katsányi Lili, Kollár Zseraldina, Ostorházi Réka

11 komment

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.19. 09:43:47

A bejegyzéshez kapcsolódó kommentünkben a hallgatás spirálja elnevezésű, Elisabeth Noelle-Neumann által kidolgozott modellt szeretnénk gyakorlati példákkal érzékeltetni, valamint a politikai kommunikációhoz kapcsolni.
Ahogy azt már a bejegyzésben is kiválóan összefoglalták, a hallgatás spiráljának több fő állítása létezik, ezeket szeretnénk egy valós helyzetekben szemléltetni. Az első feltevés szerint a társadalom a szabályokat nem követő, a szokásostól eltérő viselkedésű egyéneket elszigeteléssel, köznapi szóhasználatban kiközösítéssel sújtja. Logikus, hiszen már évezredek óta az emberiség azt vallja, hogy ami furcsa, eltérő, más, mint a megszokott, az egyenlő azzal, hogy rossz is. Ezen a nézeten főleg az utóbbi években véleményvezérek, nagyobb vállalatok próbálnak alakítani figyelemfelkeltő kampányokkal, szónoklatokkal a médiában.
Egy tipikus esete ennek egy iskolai példa, legyen az általános iskola vagy középiskola. A gyerekeknél érződik talán a leginkább ennek a feltevésnek a valósága. Legegyszerűbb példa a szavazás az osztályban. Képzeljük el, hogy kiderül, hogy az egyik tanár hiányzik aznap, ezért szabadfoglalkozásra kerül a sor. Az osztálynak szavaznia kell, hogy mit csinálna szívesen, de csak egy fajta tevékenységet választhatnak. A legtöbben arra voksolnak, hogy kint játsszanak valami csapatsportot, de 1-2 ember inkább arra szavaz, hogy gyakorolják a tananyagot a tanár nélkül, hiszen nemsokára közeledik a számonkérés (dolgozat, érettségi stb).
Természetesen el lehet képzelni, hogy az osztály többi tagjából az 1-2 deviáns személy véleménye mekkora felháborodást kelt, hiszen a legtöbb tanuló szerint az a jó, hogy amikor lehetőség adódik, mindenképpen mentesüljön az osztály a tanulás alól. Ekkor a más véleménnyel rendelkező diákok a legtöbb esetben elszégyellik magukat, és inkább beállnak a többiek mögé, a legközelebbi ilyen szavazásnál már fel sem merül bennük, hogy felszólaljanak a tanulás mellett, hiszen félnek a többség reakciójától, a kiközösítéstől, hiszen általában ők is szeretnének a közösséghez tartozni, nem pedig a megbélyegzett egyének lenni.
Ide kapcsolható az az állítás, hogy „az egyének szüntelenül megélik a kiközösítés félelmét”. Hiszen már minden választási lehetőségnél, vélemény nyilvánítás esetén az motoszkál az egyén fejében, hogy olyan választ adjon, amely lehetőleg azonos a domináns többségével, így elkerüli a kiközösítést, elszigetelődést, továbbá akár még elismerést is kap. Mindenesetre a valahová való tartozás már Maslow szükséglethierarchiájában is megtalálható, a motiváció pedig elengedhetetlen tényező bármely esetben.
Az elszigetelődéstől való félelemben természetesen az egyének igyekszenek puhatolózni, valamilyen módon felmérni azt, hogy a többiek (főleg a domináns többség) milyen álláspontot vannak, hogy később eszerint alakítsák a válaszadásukat. Lehet ez továbbra is egy iskolai szavazós példa, de akár egy baráti, munkahelyi, családi társaságban lévő politikai vita, vélemény nyilvánítás. Talán mindenki találkozott már azzal, hogy a nagyobb családi körben eltöltött vasárnapi ebéd átmegy heves politizálásba, ezt a kellemetlen élmény nehéz elkerülni. Van ezért olyan, hogy gyakran inkább nem a saját politikai nézetüket fejtik ki családon belül, inkább alkalmazkodnak a többiek véleményéhez,
Amennyiben az egyének véleménye nem egyezik azzal, amit a domináns többség képvisel, ez a legtöbb esetben azzal jár, hogy inkább elhallgatják a saját álláspontjukat. Ilyen például a munkahelyen az a helyzet, amikor a főnök ötletelésre hívja össze a munkatársakat. Valóban azonban amikor a megbeszélésre kerül a sor, előadja a saját ötletét, miután pár behódoló munkatárs elkezd helyeselni. Ezek után már minden további kolléga kétszer is meggondolja, hogy fel merje-e vállalni a saját egyéni véleményét, és hogy szembe menjen-e a főnöke véleményével.
Így világosan láthatjuk, hogy a hallgatás spirálja tökéletesen működik valós élethelyzetekben, naponta többször is „megtörténik”

Válasz erre

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.19. 09:45:41

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.19. 09:47:38

Írta: Józsa Dorina, Hidvégi Ágnes,Orbán Zsófia

„Nehéz történelmi időket súlyos társadalmi és politikai ellentétek jellemeznek, amelyekben nehéz egyezségre jutni. A megállapodások keresése helyett a harc kerekedik felül, a demokráciákban ez szerencsére ritkán torkollik agresszióba, de ellenségesség gyakori és ez főleg szavakban, megfogalmazásokban nyilvánul meg. A másik minden törekvése mögött ártó szándékot tételeznek és nyilvánítanak ki, minden állítás az ellenfél térfelén hazugság, rágalom, torzítás, manipuláció, vagy ahogy ma nálunk előszeretettel mondják „csúsztatás", ott mindent félreértelmeznek, kiforgatnak, amit mi mondunk, stb. Az ellenfél képe, amelyet az ellentáborok egymásra vetítenek, mindinkább ördögi. A másikat mindig csúnya és alantas önérdekek vezérlik, mindig rosszat akar, a fejlődést akarja visszafelé forgatni, uralomra tör. Mi természetesen éppen ellenkezőleg érzünk, vélekedünk, akarunk.”
Szabó Márton - Az ellenség képe. 1998

Szabó Márton gondolatmenetén továbbhaladva, a modernkori politikai harcok a politikai kommunikáció színterén zajlanak. Ennek fegyvere a média.
Megfigyelhető, hogy például a politikai kommunikáció során, különböző politikai pártok különböző tévé csatornákat használnak közönségük elérésére. Ezeknek a csatornáknak a híradójában a legfontosabb nemzetközi és napi hírek mellett kapunk némi plusz információt.
Az állami média híradóját nézve, a legfontosabb napi hírek mellett, nagy részben fejlődésről és kulturális programokról hallhatunk. Míg az RTL Klub híradójában sosem felejtenek el minden kormány közeli korrupciós botrányról tudósítani. Emellett a bulvárosabb jellegű hírekkel töltik ki a műsoridőt.
Kommunikációjuk sikerességének érdekében a hírnapirendet is fel tudják arra a célra használni, hogy a nézőkhöz jobban eljusson az üzenet.
Belátható, hogy a csatornák politikai irányultsága befolyásolja a híradójuk nézőközönségét.
Mindkét ellentétes beállítottságú híradót nézve meggyőző eszközökkel kommunikálnak.
Ez esetben miért van az, hogy senkinek nem változott még meg a vélekedése a politikai életről egy fél órás híradó alatt?
A hazai kutatások két fő állítását úgy foglalhatjuk össze, hogy a média nem azt határozza meg, hogy mit gondoljon a közönség, hanem azt, hogy miről gondolkodjon, továbbá leírható, hogy adott téma milyen irányban befolyásolja a pártpreferenciákat. Kutatások bizonyították ugyanakkor, hogy „a médiahasználat sajátos, egyénenként eltérő használati mintázatokat eredményez”, vannak szándékolatlan hatásai, és „a média csak korlátozottan befolyásol, mert a használat nagyban igazodik a [médiafogyasztó] már meglévő elképzeléseihez, attitűdjeihez” (Babocsay, 2003: 59, 61). A befogadó választásban álló hatalma ugyanis azt is jelentheti, hogy nem veszi figyelembe azokat a híreket, amelyek véleményével ellentétesek.
Ahogy a bejegyzésben is olvashatjuk, az emberek megerősítést várnak egymástól és a médiától egyaránt. Ezért inkább nem hangsúlyozzák ellentétes véleményüket és nem is nyitottak arra, hogy más forrásból ellentétes tartalmú információkat kapjanak.
„Tévedés lenne azt feltételezni, hogy a választópolgárok valóban sokoldalú, tárgyilagos információra kíváncsiak, és annak alapján akarják meghozni a döntéseiket. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a magyar választópolgár sokoldalú és tárgyilagos információkra kíváncsi. Van ugyan egy ilyen rétege a választópolgároknak – gyanítom, ez a kisebbség –, de a többség a politikai médiafogyasztás terén csak megerősítést vár. Azért veszi azt az újságot, azért nézi azt a műsort, hogy megerősödjön a hite abban, hogy jól gondolja a dolgokat. Ritkán lehet látni megszállott szocialista vagy munkáspárti szavazót Magyar Nemzetért sorban állni, mint ahogy az is ritkán fordul elő, hogy Fidesz- vagy MIÉP-szavazó Népszavát követelne az utcai újságárustól, pusztán azért, hogy lássa, mi is a dolgok másik oldala. Ma Magyarországon, azt hiszem, a közvélemény nem igazán kíváncsi a dolgok tőle távolabb eső oldalára. Az lehet, hogy a két oldal között a távolság más országokban nem akkora, mint nálunk, de mindenhol az figyelhető meg, hogy az emberek az információszerzés és a médiafogyasztás során inkább a politikai beállítottságukra akarnak ráerősíteni, semmint folyamatosan képezni magukat sokoldalú információszerzéssel.” (Navracsics Tibor-Hogyan döntenek a választók?)

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.19. 15:03:07

Ahogy Zseri, Réka és Lili írták: "Közvélemény alatt bármely nyilvánosság meghatározó részének kollektív nézeteit értjük. A nyilvánosság ezen része a legtöbb esetben, a közvélemény-kutatással mért számszerű többséget jelenti." Ezzel kapcsolatban több kérdés is felmerült bennünk. A legfőbb szempont számunkra a hitelesség kritériumai. Egy közvélemény-kutatás során több hiba is felmerülhet (pl. nem a teljes népességet mérik fel, csak egy kisebb/nagyobb részét). Ez jelen esetben egy mintavételi hibának számíthat (természetesen vannak nem mintavételi hibák is), de mértéke attól függ, hogy a felmért csoport véleménye mennyiben tér el a teljes népesség véleményétől. Mindemellett azt is fontos megemlíteni, hogy az emberek véleményét mindig csak korlátozott mértékben lehet megismerni egy kérdezés során. Az ilyen közvélemény-kutatások hitelességét több szempontot mérlegelve tudjuk megállapítani. Szorosan ide kapcsolódik a megbízhatóság és az érvényesség fogalma ezt a témát latolgatva. A közvélemény-kutatás eredményeinek érvényessége azt jelenti, hogy a kapott válaszok tényleg arról szólnak, amiről a kutatás eredetileg. A mintavételi és nem mintavételi hibák a közvélemény-kutatás megbízhatóságával és érvényességével vannak kapcsolatban. Egy közvélemény-kutatás annál megbízhatóbb, minél kevésbé esetleges az eredménye, ez azt jelenti, hogy ha a vizsgálatot azonos módszereket alkalmazva megismételnénk, akkor mennyire kapnánk más eredményeket. Egy jó közvélemény-kutatás nagy figyelmet fordít és utal is mindezekre a szempontokra. Egy bizonyos terjedelem alatt nem lehet érdemben beszámolni a közvélemény-kutatásokról. A módszerek ismerete nélkül az eredményeknek sem a megbízhatósága sem az érvényessége nem ítélhető meg, sőt az eredmények egyáltalán nem
értelmezhetőek. Még fontos megemlíteni, hogy a reprezentativitás a közvélemény-kutatások mintáinak legjelentősebb tulajdonsága. Egyes közvélemény-kutató cégek azt állítják saját mintáikról, hogy reprezentatívak, mások csak annyit, hogy mintáik valamilyen szempontból jól reprezentálják a vizsgálni kívánt sokaságot. Néhány évvel ezelőtt sokan azt gondolták, hogy a politikai kommunikáció már helyettesíti a kormányzást, mivel úgy tűnt, hogy a kormányok és a politikai elitek sokkal inkább a kommunikációra összpontosítanak, mint a szakpolitikai kérdésekre vagy az ország ügyeinek menedzselésére. A másik szélsőséges álláspont szerint a politikai kommunikáció nem más, mint puszta hazugság, melyet a politikai szereplők azért alkalmaznak, hogy a választókat valódi érdekeikkel és értékeikkel ellentétes cselekvésekre bírják a politikai színtéren. Az előbbi megközelítés szerint a politikai kommunikáció a politika lényege, míg utóbbi jelentéktelennek tekinti a valódi tényekhez és érdekekhez képest. Ezek a végletes álláspontok kétségbe vonhatóak, de jól mutatják a politikai kommunikációval, annak szerepével és hatásaival kapcsolatos aggodalmakat. A politikai kommunikáció egy viszonylag régi fogalom, de szorosan összefonódik a politikai marketinggel, ami nem tekint vissza olyan hosszú múltra, hisz' Magyarországon is csak 1998 óta van jelen. Jellemzően a választások felfokozott versenyhelyzete miatt alakult ki, hogy a politika ( mint terep ) és a marketing (mint technika) végképp összefonódjanak. Ily módon a politikai kommunikációnak is meg kellett újulnia. A laikusok számára első pillantásra egymástól távol állónak tűnhet a két fogalom: politika és marketing. Közös fogalomtárukba tartozik például a pártmarketing , választási marketing, piac/szavazóbázis szegmentálás, jelölt pozicionálás. Amellett, hogy el kell ismerni, a politikai marketing és politikai kommunikáció működésük során kiegészítik egymást, avagy nem létezik politikai marketing politikai kommunikáció nélkül, és a politikai kommunikáció sem működhetne teljes pompájában a politikai marketing nélkül, a politológusoknak (és a társadalomtudósoknak) tudniuk kellene határvonalat húzni a kettő közé.

Források:
Bene Márton: Politikai kommunikáció Magyarországon, 1990-2015
Hajdu Mária: A közvélemény-kutatások hitelessége és manipulatív szerepe (2008)

Írta: Bojti Annalflóra, Csihar Noémi, Bejczi András

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.19. 17:26:01

Érdekes elméletet olvashattunk a hallgatás spirálja néven. A hétköznapok során rengeteg példát találhatunk, amely ezen elméletet bizonyítja. Legkézenfekvőbb, amikor egy egyén nem ismeri be a saját véleményét egy társaságban, inkább egyetért a többséggel. Ennek kicsit kevésbé tetten érhető változata, amikor valaki egyszerűen csak elhallgatja a véleményét és nem mondja ki, amit valójában gondol, de nem is mutatja semmilyen jelét a közvéleménnyel való egyetértésnek.
Ezt az elméletet bizonyítja Solomon Asch 1958-as kísérlete is. A kísérlet során a vizsgált alanyoknak különböző hosszúságú vonalakat mutattak, amelyek közül ki kellett választaniuk a legrövidebbet. A vonalak egyértelműen, könnyen megkülönböztethetőek voltak, amelyekre mindenki helyes választ adott, abban az esetben, ha egyedül voltak a kérdés feltevése során. Amikor azonban már nem egyedül, hanem különböző méretű csoportokban ismételték meg a kísérletet, más eredményre jutottak a kutatók. Amit a vizsgált alanyok nem tudtak, hogy az összes többi csoporttag beépített ember volt rajtuk kívül. Ezeknek a beavatott embereknek az volt az utasítása, hogy direkt egységesen rossz választ adjanak. Tehát, ha a legrövidebb vonal volt a kérdés, akkor a leghosszabbra kellett rámutatniuk. Mindenkinek sorban el kellett mondani a válaszát, és amikor a vizsgálati alanyhoz jutott a kör, a kutatók meglepő eredményre jutottak. Az alanyok egy harmada nem adott helyes választ, helyette inkább a közvéleményt követve a feltűnően rossz választ választotta. Kétharmaduk szembeszállt a többséggel, azonban az egy harmad még mindig megdöbbentően magas arány. Ez a kísérlet rávilágít arra a tényre, hogy az embereknek mennyire fontos a konformitás, tehát az elfogadottság érzése a csoporton belül.
Sajnos ennek az emberi tulajdonságnak számos negatív következménye lehet, leginkább politikai vonatkozásban, ahogyan azt a bejegyzésben is olvashattuk. A mai világban, ahol a jelentős gazdasági hatalmak országában már szinte mindenhol többségi demokrácia uralkodik, rendkívül nagy hangsúlyt kap egy politikus esetében a nagyközönség meggyőzésére való képesség. Azok a politikusok válnak igazán sikeressé, akik képesek pusztán a beszédjükkel, retorikájukkal tömegeket mozgósítani. A probléma akkor lép föl, ha a választópolgárok nagy többsége nem kellő mértékben tájékozott azokban a kérdésekben, amelyekről döntést kell hozniuk. Ehhez rendkívül nagymértékű általános iskolázottságra lenne szükség. Hol mondható el a választópolgárokról az, hogy kellő mértékben tájékozottak az összes gazdasági, jogi, szociális és politikai kérdésben, amelyekről közvetetten döntést hoznak, amikor leadják a szavazatukat egy választás során? De még ha a közoktatás kellően magas szintű lenne is, akkor sem várható el minden választótól, hogy folyamatosan, részletekbe menően nyomon kövesse az egész világ eseményeit és gazdasági, politikai történéseit. A mai világban olyan mértékű felkészültség szükséges egy felelős döntés meghozatalához, amelyhez már szakértői szintű tudásra lenne szükség.
A fent említett probléma az egyik kiindulópontja annak a trendnek, amely sajnos egyre több helyen terjed el a világban. A választópolgárok már nem az észérvekre kíváncsinak, hanem azokra a politikusokra figyelnek, akik kellően szórakoztatóan tudják ’eladni magukat’. A tényleges kérdések, problémák és a klasszikus politikai képességek háttérbe szorulnak. A híradó és a politikai témájú napilapok elbulvárosodnak a nagyobb nézettség és eladott példányszám reményében. A politikusok botrányai a hitelesség elvesztése helyett csak még nagyobb népszerűséget generálnak. Habár a felvázolt probléma új keletűnek tűnik, valójában mindig is fennállt a történelem során. Kenyeret és cirkuszt, avagy panem et circenses, ahogyan már az ókori rómaiak is mondták.

Szerzők: Gyémánt Szilvia, Láng Alexandra, Nagy Rita

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.19. 21:27:50

“ Vannak olyan századok, amikor a közvélemény a legrosszabb vélemény”
Nicolas Chamfor

A francia író és forradalmár Nicolas Chamfor szavait olvasva felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon tényleg a legszélesebb körben elfogadott, domináns nézetek a leghelytállóbbak. Vajon mindenki őszinte meggyőződése szerint alkotta-e meg a véleményét vagy csak a társadalmi kitaszítástól tartva csatlakozott a többséghez?
Ahogy a fenti blogjegyzésben olvasható, a hallgatás spirálja egy olyan modell, ami azt feltételezi, hogy a társadalom jelentős része hajlamos a nyilvános kérdések kapcsán az “elfogadott” közvéleménnyel egyérteni - még akkor is, ha személyes meggyőződései szerint nem ért egyet - azért, hogy a társadalmi elszigetelődést elkerülje. Elisabeth Noelle-Neumann elmélete szerint az emberek többsége szívesebben osztja meg véleményét bizonyos témák kapcsán akkor, ha széles körű elfogadásra számíthat.
Társadalmunk többsége tart a deviáns, nem elfogadott nézetek felvállalástól. Hajlamosak vagyunk az előzleges meggyőződésünket megváltoztatni, ha úgy látjuk, hogy senki, vagy csak kevesen vallják ugyanezeket a nézeteket. Ha ez valóban így van, úgy véljük, hogy akkor a közvélemény jelentős befolyásoló erővel bír a jelenkori - és mindenkori - véleményformálásra.
Úgy gondoljuk, jelenlegi társadalmunknak egy meghatározó problémája lehet ez. Fontosnak tarjuk a szabad véleményformálást, azt, hogy mindenkinek lehetősége nyílon, hogy bátran, kitaszítástól és társadalmi megvetéstől való félelem nélkül felvállalni a véleményét. Minden vélemény megformálásával és meghallgatásával szélesíthetjük és színesíthetjük az eddigi világnézetünket és ezek után lehetőséget kell minden egyénnek biztosítani, hogy a hozzá legközelebb állót fogadja el, ne azt amit a legtöbben támogatnak.
Véleményünk szerint, fontos lenne, egy olyan környezet, társadalmi atmoszféra kialakítása ahol nem a domináns - vagy éppen csak dominánsnak vélt - közvéleményt fogadják el, hanem nyitottak minden új, esetleg formabontó nézetre is. Valószínűleg sokunkkal megtörtént már, hogy más véleményt alkottunk ha egy csoportban kérdezték meg a véleményünket ugyanabban a témában, mintha egyénileg. Még ha nem is egyezett meg a véleményünk a csoport által alkotottal, egyszerűbbnek véltük, vagy a csoportos elutasítástól tartva inkább úgy döntöttünk, “ beállunk a sorba “ és látszólag helyeseljük a döntést. Ilyen szituációkban biztosan felmerül a kérdés, hogy helyesen döntöttünk azzal, hogy a konfrontációtól tartva, nem vállaltuk fel véleményünket. Biztosan a többségnek volt- e igaza, attól mert “ hangosabban” és többen állították?
A közvélemény befolyásló ereje mindennapi életünk szinte minden területére kiterjed. A közvélemény befolyásolásnak egy remek eszköze, a széles tömegeket élerő tömegmédiumok. Ezeken a csatornákon keresztül könnyű számottevő embert megszólítani, átadni az információt. A széleskörű, sokszínű elérés miatt nem okoz gondot befogadót találni a kibocsájtott információra, véleményre. Minél több embert sikerült meggyőznünk és ők minél hangosabban hangoztatják nézetük helyességét annál felkapottabb lesz A véleményvezérek támogatást generálnak közvetlen környezetükben, így elkezdődik a széleskörű terjedés. Tehát az átadott információ később könnyen lehet közvélemény.
Mi úgy gondoljuk, hogy egy vélemény nem feltétlenül attól lesz jó mert széles körben elfogadott. Egy vélemény akkor lesz jó, ha mindenki “ szíve szerint “ alkotja meg, saját nézeti alapján, anélkül, hogy befolyásolnák őt mások, vagy attól kellene tartania, hogy ha esetleg más véleményen van, nem fogadja el őt a társadalom.

Kovács Dóra, Rigó Petra, Wippelhauser Anna

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.20. 07:55:12

Elisabeth Noelle-Neumann „hallgatás spiráljának” elmélete egy olyan jelenség, amely mindennapjaink szerves része. Valószínűleg sokunkban még csak nem is tudatosul, mikor időlegesen feladjuk saját véleményünket a közvélemény javára, olyannyira megtanultunk hozzá alkalmazkodni.

Elég elképzelni egy teljesen hétköznapi szituációt: tegyük fel, hogy egy 6-8 fős baráti társaságban eszmecsere folyik egy filmről, amit mindannyian láttak. Egy emberen kívül mindenkinek tetszett a film, és mindenki hosszasan és hangosan dicséri. Már ebben az esetben is az eltérő véleményű személy hajlamosabb inkább kitérően fogalmazni, például „nem volt rossz”, vagy „elmegy”, esetleg teljesen feladni a saját véleményét („nekem is tetszett”), csak hogy ne kerüljön szembe a többségi véleménnyel.

Ez az elkerülés az egyén bizonytalansága („hogyan fognak reagálni?”) és a kirekesztéstől való félelem miatt jön létre. Azt már Abraham Maslow motivációs piramisából is mind ismerjük, hogy a biztonság és a valahová tartozás az ember alapvető szükségletei közé tartozik, a közvéleménnyel szembemenő nézetek felvállalása azonban ezen szükségletek kielégítését veszélyeztetheti.

Érdemes azonban megfigyelni egy ezzel egyidejűleg létrejövő rendkívül érdekes jelenséget is. A nem domináns nézeteket valló ill. deviáns egyének kirekesztése ugyanis az elszigetelés mellett közösségépítő is lehet. A közvéleménytől eltérően vélekedők ugyanis gyakran megalkotják a saját közösségüket, ami megjelenhet egyszerű csoportos szerveződés formájában (például ilyen lehet egy Facebook csoport), de olykor saját szubkultúrát is alkothatnak (mint pl. a sajátos öltözködési stílus, életérzés, és ideológia alapján körülhatárolt „punk” szubkultúra). Ettől a szinttől kezdve elképzelhető, hogy az egyén számára a társadalom egészére értelmezett közvélemény helyett a csoportra jellemző általános vélemény lesz az uralkodó, amelynek a továbbiakban meg akar felelni, és így elégíti ki a valahová tartozás szükségletét. Ennél talán elterjedtebb jelenség, hogy az egyének nézeteik alapján valójában potenciális tagjai egy kisebbségi közösségnek, azonban a többségi társadalomnak való megfelelés nagyobb vonzerővel rendelkezik számukra, mint a csoporthoz való tartozás és a többség által való elszigetelődés, akkor is, ha ez véleményének elfojtásával jár.

Érdekes azt is megfigyelni, ahogyan a véleményklímát próbáljuk szüntelenül felmérni. Képzeljünk el egy olyan szituációt, amikor egy számunkra teljesen ismeretlen, de már jól összeszokott társaságba kerülünk. Bizonyára mindenki számára ismerős, hogy ilyen esetben előbb hallgatunk, követjük a beszélgetést, majd olyan témába kapcsolódunk be, amelyben egyet tudunk érteni a többiekkel. Vélhetően kevés olyan ember van, aki rögtön konfrontálódni próbálna a társaság tagjaival. Még ha eltérő is a véleményünk, ilyen esetben inkább hallgatunk, és megvárjuk, míg a beszélgetés fonala számunkra kedvezően alakul (vagy esetleg nem a valós gondolatainkat mondjuk ki). Ami ebben a helyzetben érdekes, az az, hogy még egy számunkra ismeretlen közösségnek is, amelyhez érzelmileg nem kötődünk, próbálunk megfelelni.

Egy másik érdekes elmélet a mediatizációról, azon belül is a perszonalizációról szól, amely szintén szinte észrevétlenül jelen van mindannyiunk gondolkodásában. Gondoljunk az esti híradóra a legfrissebb közéleti hírekkel. Egy nekünk nem tetsző politikai döntés után az azt bejelentő, ill. azért felelős politikus lesz számunkra ellenszenves, jóllehet a döntést valószínűleg miniszterek és tanácsadók javaslatára vagy segítségével hozták meg.

Írta: Pelsőci Balázs, Roszik Tamás

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.20. 08:59:56

Ahogy azt az eheti blogbejegyzésben olvashattuk, Elisabeth Noelle-Neumann “hallgatási spirál” elmélete szerint a társadalom jelentős része a nyilvános kérdések kapcsán próbálja elkerülni az elszigetelődést.
Véleményünk szerint az említett “hallgatási spirál” létezése tagadhatatlan, hiszen nap mint nap tapasztalhatjuk hatásait környezetünkben, és saját magunkon is.
Alapvető emberi tulajdonságnak tartjuk a különbözésből adódó kirekesztéstől való félelmet, melynek következtében előfordulhat, hogy az egyén elhallgatja, megváltoztatja saját különböző véleményét, ha nem talál ebben osztozó társakra. Erre remek példa, ha új, számunkra ismeretlen környezetbe kerülünk, ahol elsődleges célunk a beilleszkedés és a közös hang megtalálása a társaság tagjaival. Például, ha egy fiatal új osztályba kerül, ahol mindenki a német focistáknak szurkol, minden bizonnyal el fogja titkolni, hogy ő az olaszokat szereti, hiszen ennek felvállalása esetén könnyen előfordulhat, hogy nem fogadják be az új osztály már összekovácsolódott közössége. Sok esetben előfordul, hogy saját belső igényeinket, megérzéseinket nyomjuk el azáltal, hogy meg szeretnénk felelni annak a közegnek és véleménynek mely körülvesz minket. Egy másik példát tudunk említeni, mely a munkahelyi étkezésekhez köthető. Bevett szokás, hogy ebédszünetben ha tehetik a dolgozók együtt mennek el ebédelni, s közben megtárgyalják a napi eseményeket, esetleg üzleti dolgokat. Ezzel szemben ha valaki az otthon, előlre elkészített egészséges ételt választja, mely egyben egy költséghatékony megoldás, kimarad a beszélgetésekből, ezáltal könnyen kirekesztetnek érezheti magát, s előfordul, hogy emiatt elhagyja a számára optimális étkezési szokást.

Abban, hogy mi számít nyilvános kérdésnek nagy szerepet játszik a média, hiszen mindenütt jelen van, egyfolytában információkat zúdít az emberekre és szüntelenül befolyásolja a társadalmi valóságról alkotott nézeteiket. A média irányítani tudja a közvéleményt, hiszen amit állít, azt a nézők nagy része elhiszi, a valóságnak tekinti még ha ez valójában nincs is így. A médiában erősen megjelenő tartalmak átjárják az emberek mindennapjait, amit ott látnak, hallanak, arról fognak beszélgetni, ahogyan hallják, és látják, úgy fognak róla vélekedni. Így a médiában sokat játszott tartalom közvéleménnyé válik.

A politikai kommunikáció szó hallatán sokaknak az jut eszébe, hogy a médiát irányító emberek a háttérben előre megtervezik, hogy melyek lehetnek azok a hírek melyek tömegek figyelmét kelhetik fel, esetleg melyek lehetnek azok a botrányok, melyek felkavarják a köztudatot, vagy, hogy hogyan adjanak egy egy esetleges választási kampányt a közvéleménynek. Így megállapíthatjuk,hogy a média rendelkezik egy manipulatív képességgel, melyet a köztudatra tud hatást gyakorolni.
Sok esetben elmondhatjuk, hogy a küldő és fogadó között az üzenet nem ér célba, olyan formában, mint ahogyan azt elindították. Erre nagyon szemléletes példák a politikai műsorok, rovatok, közérdekű hirdetések befogadása a közvéleményben.
Előfordulhat, hogy a jelenlegi kormány egy olyan rendeletet hoz ami valóban elősegíti a gazdasági és a társadalmi jóléti fejlődét, ám a befogadó más irányú dogmái nem engedik be az üzenetet valós formájában és anélkül utasítja el, hogy értelmezné azt.

A politikai kommunikáció és a marketing kapcsolatát tekintve elmondható, hogy sokak számára a két fogalom összefonódott egymással mára. Ezzel szemben, viszont fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a kettőt egymásról, hiszen például amíg a botránypolitizálás a politikai kommunikáció egyik sajnálatos végeredménye, addig egy politikai szereplő vagy döntés népszerűsítése a politikai marketing működési területe és irányítási körébe tartozó feladat.
A politikai kommunikációról elmondható, hogy szűkebb hatókörrel rendelkezik, mint azt általában gondolják a köztudatban, nem összefonódva, de szorosan mellette, a politikai marketing az, amely segíti a munkáját.

Írta: Nagy Dóra, Marton Franciska, Szarvas Diána

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.20. 10:40:53

A bejegyzés első felében megragadott közvélemény fogalma és annak különböző aspektusaiból való leírás beindította agytekervényeinket és nagyon könnyen szárnyaltak a különböző szituációs példák. A közvélemény véleményünk szerint olyan vállalt álláspont, amely egy ember vagy egy nagyobb csoport által képviselt és sugallt nézet, némi médiahatással „fűszerezve”, amely arra készteti a többi embert is, hogy magáénak érezze és sajátjaként kezelje azt a véleményt. Ezt mi sem mutatja jobban, mint a fiatalokra jellemző utánzási, „trendkövetési” magatartás. Az egy dolog, hogy egy óvodás kisiskolás gyermek még ragaszkodik az általa magasztolt példaképeinek a véleményét követni és helyeselni de mi a helyzet az idősödő tanulókkal. Valószínűleg nem csak velünk fordult elő az a tény, hogy amikor statisztika szemináriumon a szemekből kihunyt csillogás láttán az egyetemi tanár a figyelem felkeltése érdekében közvéleményre bocsát egy szakmai kérdést. „Tegye fel az a kezét, aki szerint a hipotézisvizsgálat során kapott eredményből a helyes válasz az „A”!” Erre azok, akik eddig is túlbuzgó és lelkesedő viselkedést tanúsítottak elsőre felteszik a kezüket. Természetesen ők kevesen lesznek, hiszen a társaság nagy része még a kérdést se fogta fel vagy aludt, meg persze azért is mert a helyes válasz a „B”, aminél felteszi a kezét a szeminárium eszét képviselő szemüveges srác. Ekkor, akik valami kis megvilágosodást kaptak, hogy éppen milyen órán ülnek vagy, hogy valószínűleg egy kérdés hangzott el és ezért van ennyi kéz a levegőben, rögtön csatlakoznak AZ OKOS társukhoz. Így a közvélemény tulajdonképpen egy fő által képviselt álláspont, amelyhez az előzetes tapasztalatok alapján az adott ember személye miatt csatlakozott a „köz”. Ha még erre egy külső impulzusként az első válaszlehetőség („A”) elhangzása után egy kisebb hangeffektus is társul a kérdést feltevő tanár szájából egy ijesztő tekintettel, akkor ez méginkább megerősít bennünket a helyes válaszról.
Ha az egyetemi példáknál maradunk a politikai kommunikáció három dimenzióját ott is felfedezhetjük. Vegyünk egy megint általános szituációt, amikor csoportban ki kell dolgozni egy adott kérdéskör ott a szemináriumon, majd azt prezentálni. A csoport természetesen azt a személyt választja majd fő prezentálónak, akiben megvan a szónoki véna. Akinek a kommunikációja kellően pragmatikus, jól alkalmazza azon eszközöket, amellyel a befogadókat tájékoztatja, meggyőzi majd meghódítja. Prezentációjának strukturáltnak és szimbolikusnak is kell lennie annak érdekében, hogy egyetértést generáljon és a megfelelő csatornán érje el hallgatóit. Ezek a tulajdonságok nem csak egy politikusban lehetnek meg, hanem mindannyiunkban, csak az élet nem minden területére kell ezeket felerősíteni ezért más és más a szónoki képesség az egyetemi hallgatók között is. De, csak addig amíg nem tanítják meg neki, hogyan lehet bármit eladni egy magabiztos fellépéssel vagy „hogyan beszélje le az emberekről még a bugyit is”. Ezen készségek fejleszthetőek és ameddig a társadalmunkban a „jódumások” jobban tudnak érvényesülni, addig igenis dolgozni kell előadói vénánkon. Reméljük ha szónokit most nem is de írói tehetségünket megcsillogtattuk.

Írta: Andavölgyi Bianka, Gecsényi Viktória, Jónás Anna

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.04.20. 10:53:28

A közvélemény és politikai kommunikáció elméleti oldaláról sokat olvashattunk ebben a bejegyzésben, azonban fontosnak gondoltuk a két fogalomról gyakorlati vonatkozásban is szót ejteni.

Elsőként a közvéleményhez kapcsolódó elmélethez fűznénk pár megjegyzést. A spirál elmélet szerint egy társadalomban a többség véleménye idővel egyre hangsúlyosabbá válik, mivel a kevésbé közkedvelt véleménnyel rendelkezők sokszor elhallgatják nézeteiket a kitaszítottság elkerülése érdekében. Ezt a jelenséget azonban nem csak nagy társadalmak, hanem kisebb közösségek esetében is megfigyelhetjük. Mivel társas lények vagyunk, a mindennapi élet során mindenki csatlakozik különböző közösségekhez, és a beilleszkedés érdekében megpróbálunk hasonulni társainkhoz. Tudatosan vagy tudat alatt is történhet a folyamat, de mindenki egy bizonyos szinten be akar illeszkedni valamilyen őt körülvevő közösségbe. Azok a közösségek pedig, melyekhez csatlakozunk, referenciacsoportokká válnak a számunkra. Ezek a csoportok erős befolyással vannak ránk, akár a mindennapi döntések meghozatalánál is. Ilyenre lehet példa, mikor azért veszünk New Balance cipőt, mert a barátunknak is az van, vagy azért iszunk koktélt, mert a munkatársaink is azt isznak egy este folyamán. Ide kapcsolható az Asch-kísérlet is, melyben Solomon Asch a konformitás erejét vizsgálta, azaz azt, hogy az kísérlettagok mennyire engedelmesek a csoporttagok nyomásának. A kísérletben egy nagyon egyszerű feladatot adtak a tagoknak, és a kísérleti alanynak azután kellett megadnia a szerinte jó választ, miután előtte többen a rossz választ mondták. Az emberek nagy százaléka (kb. 30 százalék) megváltoztatta a véleményét, ami mutatja, hogy környezetünk hatással van ránk és döntéseinkre. Sokan bár teljes tudatában voltak annak, hogy saját válaszuk a helyes, mégis inkább átálltak a csoporthoz, mert nem bírták volna elviselni, hogy deviánsnak tekintsék. Ez nagyban hasonlít a spirál elmélethez, csak itt a csoport nyomása hat ránk és nem egy egész társadalomé.

A másik téma a politikai kommunikáció mely Raymond Boudon szerint a közvélemény egy megközelítésének tekinthető. A következőkben az ehhez kapcsolódó gondolatainkat fogjuk kifejteni.

Olvashattuk, hogy a politikai kommunikáció az évek során sok változáson ment keresztül, ami érthető, ha arra gondolunk, hogy a média és a bennünket körülvevő világ is mennyit formálódott. A mai felgyorsult mindennapokban az emberek információbőségben vannak, ezért minél gyorsabban minél lényegre törőbb híreket szeretnének hallani. Így ehhez a politikai kommunikációnak is alkalmazkodnia kellett. Példaként elég csak a magyar választási kampányokra vagy az aktuális amerikai választási kampányokra gondolni. Ahelyett, hogy a jelöltek egész programjukat közölnék, jelmondatokkal próbálják megfogni az embereket, például emlékezhetünk a Fidesz „Rosszabbul élünk, mint négy éve” vezérmondatára, azonban a párt akkori programtervét valószínűleg nem sokan tudnánk visszaidézni. A mostani amerikai elnökválasztás megosztó személyisége, Donald Trump szinte „tökélyre fejlesztette” az elbúlvárosodott politikai kommunikációt. „Make America Great Again” jelmondata mindenhol ott van, megosztó véleményével pedig bekerül minden újságba. Mindegy, hogy az emberek utálják vagy szeretik, tény, hogy óriási publicitást kap. A hírkeltéssel pedig óriási figyelem veszi körül, ami hatására már az is lehetséges, hogy a republikánus párt jelöltjévé válhat. Ebből látható, hogy mekkora ereje van egy nagyon aktív politikai kommunikációnak.

Írta: Nagy Zsófia, Szabó Georgina, Szaghmeiszter Fanni

Források: www.simplypsychology.org/asch-conformity.html letöltés: 2016.04.19.

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.05.11. 15:57:17

A hallgatás spiráljának elmélete igen érdekes, és szinte minden témában releváns problémát vázol fel. Ehhez kapcsolódóan napjaink egyik legaktuálisabb és legégetőbb kérdésében, a menekültkérdésben is megtalálható.
Németországban 2015 őszén menekültotthonokat gyújtottak fel, külföldieknek tűnő emberekre lőttek, szimpátiatüntetőkre támadtak, Michael Richter, a Die Linke menekültekért felszólaló politikusának autója alatt pedig bomba robbant. Az úgynevezett „menedékkritikusok”, akik néha „aggodalmaskodó polgároknak”, „iszlámkritikusoknak” vagy épp a „hallgató többségnek” nevezik magukat, rendszeresen szerveznek tüntetéseket, legfőképpen menekültszállások közelében. Az atrocitások pedig sokszor ezeket követik. Olyan, mintha visszatért volna a 90-es évek azon szakasza, amikor nap, mint nap történtek gyűlölettel kapcsolatos bűncselekmények Németországban. 2015-ben csak júniusig több mint kétszáz támadás történt, jelentős részüket a rendőrség szerint szélsőjobbosok követték el. Kontrasztként: 2013-ban egész évben mindössze 58 ilyen támadás volt.
Erről Thomas Jäger, a Kölni Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora egy friss írásában azt fogalmazta meg, hogy nagyon nagy problémát jelenthet az úgynevezett hallgatás spirálja: ha az idegenellenes kisebbség túlságosan hangos, az azzal járhat, hogy az elfogadóbb tábor visszahúzódik, elbizonytalanodik, és a xenofób indulatok fogják uralni a közbeszédet. Ez pedig azt vonhatja magával, hogy a pártok is egyre inkább hajlani fognak a menekültellenes szólamokra. A megoldás ezért az lenne, hogy a menekültek támogatói még inkább hallassák hangjukat. De mindez nyilván nem előzmény nélküli.
Egy másik érdekes példa lehet az utánfutóhatás (bandwagon-effect) vagy „tarts a győztessel”-hatás is. Ezen elmélet szerint akkor, ha az emberek a médiából nyert képek alapján úgy érzékelik, hogy valamely politikai erő fogja nyerni a választásokat, hajlamosak az adott politikai erő híveiként feltüntetni magukat, sőt akár a szóban forgó politikai erőre adni a voksukat még akkor is, ha egyébként egy másikkal rokonszenveznek. Ezt az elméletet fejlesztette tovább a média nagy társadalmi hatását tételező elméletekhez való visszatérést jelentő hallgatási spirál (spiral of silence) elmélete. Eszerint a média azáltal gyakorol hatást az emberek véleményére és viselkedésére, hogy egyfajta véleményklímát teremt: azaz elhiteti velük, hogy a domináns közvélemény másként gondolkodik, mint ők. Tehát azok az emberek, akik úgy érzik, hogy a véleményük megértésre talál a közvéleményben, előszeretettel hangoztatják álláspontjukat, viszont azok, akik úgy érzik, hogy „különvéleményt” képviselnek, a társadalmi elszigetelődéstől tartva inkább csendben maradnak vagy megváltoztatják nyilvánosan hangoztatott véleményüket. A média tehát azáltal gyakorol hatást az emberekre, hogy azt a benyomást kelti bennük, hogy a véleményükkel kisebbségbe szorulnának. Befolyásolja az emberek valóságérzékelését, mégpedig azért, mert mindenütt jelen van, és mert a különböző médiumok hajlamosak azonos véleményeket is megfogalmazni. A média folyamatosan információkat zúdít az emberekre, és folyamatosan befolyásolja a társadalmi valóságról alkotott elképzeléseiket – azaz folytonosan normákat közvetít.
Ellenpéldaként pedig megemlíthetjük, hogy az elmélet nem foglalkozoik a társadalmi kontextussal. Ha egy adott rezsim szembemegy a közvéleménnyel, akkor előfordulhat, hogy még korábbi hívei is vállalhatatlannak érzik saját táborukat. Az egyén nem pusztán áldozata vagy passzív szemlélője a közvéleménynek, hanem választásával vagy visszahúzódásával maga is részt vesz annak alakításában. Az emberek nem bábok vagy mozgó gépek, akiket egy diktátor, esetleg egy "elszabadult" program ide-oda mozgat egy képzeletbeli sakktáblán. Mai, egyre jobban globalizálódó világunkban az emberek többnyire maguk választják ki a hálózatokat, amelyekbe be akarnak tagozódni, és maguk döntik el a betagozódás mértékét is. A (poszt)modern élet tapasztalatával mi úgy fogalmaznánk, hogy a közvélemény, miközben kétségtelenül korlátozza az egyént, valójában meg is védi őt önmagától. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberiségre az igazi veszélyt éppen azok a személyiségek jelentik, akik pályafutásuk egy szakaszán elhiszik, hogy őket nem korlátozza a közvélemény.
A. B., K. D., S. B.

Kommunikációs gyakorlat